2. Fejezet!

 Sorriso

Nos meghoztuk ezt is.. :D Remélem tetszik majd! A Fejezet most Sorriso tollából származik, és erre és kérünk kommenteket.. (:

Előre is köszii.... :D Puszíí mindenkinek. (Lk)

Letettem Renesmee-t az ágyába, azért meg vámpír gyermek, nem szeretném, ha túlságosan is önző lenne. Néha megmutatja az olyan gondolatait is, hogy szeret itt lenni Volterrában, csak nincs olyan kisgyerek, mint ő.  Igen, hogyan is lenne még egy olyan különleges gyermek, mint ő. Ő az egyetlen és egyben a legszorosabb kapocs életem szerelméhez. Edwardhoz. Amikor „elraboltak”, semmit nem tudtam, se, én se ő. Azt hitte, hogy ez a legjobb, amit tesz. De ha tudta volna azt, amit én… Miért is hibáztatnám? Hogyan tehetném ezt?

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, egyszerűen sehogyan nem tudtam felvenni a kapcsolatot Alice-el. Nem tudtam, hogy ki az aki segíteni tudna, ezért az egyetlen vámpír hatalomhoz fordulok. Aro-hoz jöttem, és próbáltam bizalommal fordulni felé. Megismertem az igazi Aro Volturi-t, és egy olyan családra leltem, amit sohasem vártam volna. Amikor még utoljára jártam itt emberként, azt hittem ők a megtestesült gonoszság. Rá kellett jönnöm, hogy ez egyáltalán nem így van. Aro saját gyermekeként kezelt, és én is a Volturi-klán tagja lettem, de nem mint valami segítő.

Én lettem Isabella Volturi a negyedik tag.  Nem tudom, hogy Edward hallott-e erről vagy hogy hol lenne. Könnyedén megkerestethetném, és idehozatnám emberek és vámpírok százai engedelmeskednének a szavamnak, ha én azt szeretném.

Én teljesen össze voltam zavarodva, amikor vámpír lettem. Amit Cullenéktól láttam, hogy lehetne másképp is élni, mint a nomádok. Hogy nem kell embereknek meghalnia ahhoz, hogy én éljek.  Szóval én választottam, én kizárólag állatokkal táplálkozom, nem akarom, hogy emberi vér száradjon a kezemhez.

Renesmee-nek elmondtam, mind azt, ami miatt én úgy döntöttem, és meglepett, hogy milyen éretten gondolkozik. Azt mondta: Anyu, én nem akarok embereket enni, én szeretnék velük játszani, nem megenni őket.

-          Bella, Aro hívat. – jött be Jane a szobába. Ő volt szinte a legjobb barátnőm, ő megértette, hogy nem azért nem táplálkozom, mint ők mert én kiakarok lógni egyszerűen nekem nem menne, belebetegednék.   – Bella, gyere már… - megfogta a kezem és szó szerint kirángatott a szobából.
-          Bella, na végre, hogy ideértél.  Van egy kis meglepetésem számodra. – remek, apunak is elmondtam már annyiszor, hogy nem szeretem a meglepetéseket. Tavaly Renesmee születésnapjára kapott egy Ferrarit. Azt hittem, hogy agyvérzést kapok. Egy 5 éves kislánynak, mi szüksége van egy rózsaszín Ferrari-ra?

-          -- Apa, mondtam már,hogy nekem nem kell semmi. Itt mindenem meg van.  – mutattam az egész kastélyra. Mondjuk nem igazán volt ennek semmi értelme, mert a tanácsterem ahol most voltunk szinte kongott az ürességtől.

-         -- Mindened? – vonta fel a szemöldökét. Már megint a párválasztással traktál, el sem hiszem.

-       --   Apa, azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük. Nekem nem kell semmi és senki.  – mondtam egy kicsit hangosabban, mint ahogy akartam. Szavaim hatásán eltöprengtem. Nem mondtam teljesen igazat. A legnagyobb szükségem az hogy Edwarddal lehessek. Nem akarom felemelni a hangomat vele szemben, mert úgy szerettem, mint igazi apám. Mindent megtett értem, és a lányomért.

-                Bella, Edward Cullen egy felelőtlen vámpír, aki nem érdemel meg téged, amikor áldott állapotban voltál nem is foglalkozott veled és a gyermekével. 15 év telt el az óta, és Renesmee-nek apa kell. Eljátszik itt mindenkivel. Az egész vámpírvilág rendelkezésére áll, akármi kell. De egy valamit még én sem tudok megadni neki. Az apai szeretet. Ezért hívtam el Riley-t hogy, ismerkedjetek meg, és hát remélem, hogy egy nagy ünneplés lesz mindennek a vége.
-                Hogy tehetted ezt? Elígérted a kezem egy olyan embernek, akit még nem is szeretek. Tudom, hogy szeret, és csak azért nem tudott foglalkozni velem, mert elraboltattál, és akkor még én sem tudtam! –dobbantottam a lábammal, majd idegesen kirohantam.

-- Mindenkire dühös voltam. Az egész világra… kivéve Renesmee-re. Ismeretlen kezek siklottak a vállamra mire idegesen leráztam magamról. Megpördülve, szembe kerültem vele, majd támadó pozícióba ereszkedve, az ismeretlenre morogtam.

-        ---  Riley vagyok. –emelte maga elé kezeit, majd tett egy bizonytalan lépést felé.

Az ismeretlen nem nézett ki rosszul, de abszolút nem hasonlított Edwardhoz. Meg sem közelítette. A szeme vörösen izzott, miből megállapítottam hogy nomád. Szóval embert öl. Ennyi nekem elég is volt belőle.

Renesmee táncikált mellém, és pozíciómat látva ő is morgott egy kicsit. Riley rá kapta a tekintetét, majd elé guggolt.

-          Hát te? Miért tartanak még életben? A Véred illata, jobban csábít bárkinél. –simított végig kislányom nyakán, mire én dühöngve rá vetettem magam.

1. Fejezet!

 Bree23!

Üdv minálunk! :D Szeretettel üdvözlünk minden kedves látogatót, ki erre téved. Meghoztuk az első fejezetet, ami kicsit rövidke lett, de ez van... Nem tudjuk hogy milyen időközönként lesz friss, de megpróbálunk sietni. A kép fölött azt a nevet fogjátok látni, hogy melyikünk írta a fejezetet, ami közös is lehet... (: Remélem tetszeni fog... Az elején elhisszük hogy aggódni fogtok, de mit vártok tőlünk? xĐ Puszíí, és kommenteket kérünk!

Visszaemlékezés!

Már minden tízen öt éve történt, de ugyanolyan kristálytisztán látok mindent, mintha csak tegnap lett volna. Láttam, és éreztem mindent. Dobogó szívem, és izgalomtól nedves tenyerem biztosított róla hogy élek, de mégis a mennyországban éreztem magam.

Ahogy erőfeszítés nélkül letérdel elém –a kezében tartott nyitott ékszerdobozkával- majd az észveszejtő féloldalas mosolyának kíséretében felteszi életem legszebb kérdését.

-         Mami –nyitott be Renesmee a szobámba, félbeszakítva ezzel emlékeim sorozatát.

-         Szia kicsim. Mond csak –sétáltam elé majd a karjaimba kaptam. Még mindig csak öt évesnek látszik. Nagyon lassan nő, de őszintén megmondom örülök is neki.

-         A nagypapi hív –karolta át apró kezeivel a nyakamat.

-         Rendben. Akkor megyek is. Itt maradsz? –kérdeztem, miközben apró lábaira állítottam. Válaszként csak bólintott, majd búcsúzóul egy puszit nyomott arcomra, és belehuppant a fotelbe.

Lassan bandukoltam a folyosón, és ismét felidéztem az egyik emberi életemből származó emléket. Az első közös „igazi” éjszakánk Edwarddal.  Megígértem neki, hogy ha megteszi, akkor vehet nekem méregdrága ajándékokat, meg minden. Én pedig csak ezt az egyet kértem.

Először vonakodva eltolt magától, de végül haszontalan makacs természetem győzött.

-         Áá Isabella –egyedül ő szólít a teljes nevemen.  Az én –távolról- kőkemény apám.

-         Szia –köszöntem kedvesen, majd leültem a saját székembe.

-         Csak azért hívtalak, mert… a kémeim jelentése szerint, a Románok egy hét múlva támadást intéznek –nézett rám, majd sóhajtott egyet.

-         Nyugi, segítek. De ha Renesmee-nek egy hajszála is meggörbül… - néztem rá szúrósan, mire mosolyogva maga elé emelte kezeit.

-         Nem fog –biztosított a jövőről. Honnan tudja? És mi ez a nagy jókedv? Összeszűkült szemekkel mértem végig a termet, és elképedve tapasztaltam, hogy mindenki arcán egy levakarhatatlan mosoly helyezkedett.

Fejcsóválva léptem ki a nagyteremből, és siettem izgő-mozgó kislányomhoz.  A kanapé támláján szaladgált lábujjhegyen, rám pedig a szív infarktus jött.

-         Jössz le onnan? –kérdeztem a kellőnél hangosabban.

-         Ááá! –ijedezett az én szemem fénye, és a karjaimba zuhant.

-         És mi van, ha nem kaplak el? –kérdeztem megrovóan, mire elszégyellve magát, arcocskáját a vállam alatti gödröcskébe fúrta.

-         Ne haragudj –motyogta halkan, és apró kezét a nyakamhoz érintette.

Gondolatai arról árulkodtak, hogy mennyire is szeret engem, mire meghatottan rá néztem.

-         Én is szeretlek kicsim, és mindörökre szeretni is foglak –simítottam végig arcocskáján.

Renesmee arcát fürkésztem, de már csak az édesen szunyókáló, csukott szemű kislányt véltem felfedezni, ki a pillangókkal együtt repül az álmok világában.