Nagyon sajnálom, hogy ennyire nem megy most az írás. Egyszerűen képtelen voltam írni és az időm sem engedte. Na de hagyjatok sok kommentet. :D
Lady GaGa után szabadon: Szijjasztok szörnyetegeink(L)
Ezt nem hiszem el. Nem elég hogy miatta halt meg az egyetlen lény a világon akit szeretek. Most még azt is szeretné, hogy csatlakozzak ehhez a képmutató álnok csapathoz. Csak mert Ő a Volturi.
Renesméé elaludt, és így ki tudtam surranni az ajtón. Akár mennyire is fájt elhagyni, nem akartam, hogy Aro azt higgye, Ő meg Renesméé majd uralkodni fog. Pont eleget kellett neki úgyis szenvednie. Nem fogom hagyni, hogy ilyen fiatalon behálózza.
- Ezt mégis hogy gondoltad? – rontottam be ordítva a tanácsterembe. Mióta Bella nincs velem egyszerűen sokkal nehezebb kontrolálni magam. De amit a tanácsteremben láttam nem hittem igazán a szememnek. Egy vámpír állt a tanács előtt.
Hófehér bőrú, magas és tökéletes alakja van. Hosszú fekete enyhén göndör haja tökéletesen illet az arcához. A vonásai tökéletesek voltak. Emberek között élhet, mert kontak lencsét viselt. A sminket sem vetette meg. Hatalmas feketeséget rajzol a szemei közé, de tökéletesen illet a zöld szemeihez. A szája volt a legviccesebb az egészben, mert vér vörös rúzzsal volt kiemelve. A ruhája tökéletesen illet a már már ijesztő külsejéhez. Magas sarkúja úgy festett, hogy nem azért találták ki, hogy kényelmes viseletet biztosítson a viselőjének. És a fekete ruhák, amiket viselt. Ha emberként találkozom vele biztos vagyok benne, hogy még az út másik oldalára is átmegyek.
-Edward engedd meg hogy bemutassam Scarlett de Mortét. – intett az újonnan látott vámpírhoz. A nevén nem tudtam nem mosolyogni. De Morte, és persze hogy vámpírról van szó.
-A híres és hírhedt Edward Cullen – hangja mély volt, nem hasonlított Alice csengettyűs hangjához.
-Igen én vagyok az – nyújotottam a kezem, hogy kezet foghassunk, de ő csak simán közelebb lépett és megölelt. Meglepett arcom láttán elnevette magát, és hátrébb lépett, hogy valamilyen magyarázattal szolgáljon.
-Sajnálom, tudod ahonnan én jövök ott ez a szokás. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. – nevetetett.
Annyira más volt, annyira emberi mégis minden vámpír jellemzőt egy pillanat alatt meg lehet benne találni. Kedves és hát eléggé csinos.
Remélem jól fog használni az új képessége. Nagy segítség lenne mindannyiunk számára.
-Mi? – a csodálkozásomat nem tudtam elrejteni. Azt hittem, most legalább végre mindent Aro fejéhez tudok vágni. Szembe kellett köpnöm magam, amiért erre Renesmét használtam indokként. Egyszerűen nem voltam annyira bátor és egyenes, hogy kimondjam az igazat. Ami bánt.
-Edward. Ő lesz a következő éke a gyűjteményemnek. Bocsának Scarlett, de tudod nagyon örülök hogy a képességed és te is itt vagy már. – Aro szemeiben gyermekies lelkesedést láttam. Mint a filmekben amikor karácsonyi listát írnak a picik. Igen, most ebben a pillanatban elfogott az a kellemes melegség a kép miatt amit magam képzeltem el. Idén karácsonykor már a Cullen ház is megtelik lelkesedéssel, vidámsággal. Hála a kislányomnak. – Nagyon érdekes képessége van. Mondanám hogy hasonló Jasperéhez. De voltaképpen az ővé máshogy tud hatni mindannyiunkra. Megérzi az érzelmeket és ugyanúgy befolyásolni is tudja, mint Jasper. Scarlett megérzi két ember esetünkben vámpír közti kapcsolatot, és úgy tudja manipulálni, hogy még magad sem veszed észre. – nevetett.
-Igen érdekes képesség – jelent meg Carlisle a tanácsteremben. Az ő megjelenése pont kapóra jött hogy én ki tudja surranni.
-Ha megbocsájtotok, nekem vissza kellene mennem a lányomhoz – büszkeség öntött el ahogyan kimondtam ezt a szót hogy : kislányom.
Akármennyire is szerettem volna visszamenni Renesmééhez. Találkoztam Jasperrel, az érzelemek megérzése nem valami jó dolog. Próbáltam elsurranni mellette, de megragadta kezem és maga elé húzott.
Lenne egy nagy problémám. Szánom-bánom minden bűnömet, tekintve hogy elég rég nem hoztam nektek frisst. Tudjátok minden összejött és hát a Múzsa is elhagyott úgyhogy eléggé szánalmas ötleteket produkálok. Nem még mielőtt megörülnétek nem hoztam most egész frisst. Csupán egy kis ízelítőt. Kedv csinálót. Hát ötleteket kérek. Ki mondta kiről mondta. tudjátok a szokásos. És ha talán összejön egycsomócsomó hsz. Akkor talán holnap hozom a többit is:)
Puszi. Köszi. Sorriso
"... amit a tanácsteremben láttam nem hittem igazán a szememnek....
Hófehér bőrű, magas és tökéletes alakja van. Hosszú fekete enyhén göndör haja tökéletesen illet az arcához. A vonásai tökéletesek voltak. Emberek között élhet, mert kontaklencsét viselt. A sminket sem vetette meg. Hatalmas feketeséget rajzol a szemei közé, de tökéletesen illet a zöld szemeihez. A szája volt a legviccesebb az egészben, mert vér vörös rúzzsal volt kiemelve. A ruhája tökéletesen illet a már már ijesztő külsejéhez. Magas sarkúja úgy festett, hogy nem azért találták ki, hogy kényelmes viseletet biztosítson a viselőjének. És a fekete ruhák, amiket viselt. Ha emberként találkozom vele biztos vagyok benne, hogy még az út másik oldalára is átmegyek..."
Nos csajok... Meghoztam (Bree) a frisst... Bocsi a késésért, de most itt van... :D Remélem örültök, és megdobtok majd pár komival.... :) Nem akarok sokat fecsegni... :D Menjetek olvasni, és KOMIKAT! :D (Lk)
Pussz: B.
Aro megmutatta a szobánkat, és Renesmee-vel a karomban be is zárkóztunk. Hihetetlen hogy van egy lányom, életem szerelmétől, aki már nincs. Az immár nem dobogó szívem is összeszorult a gondolatra, miszerint már nem él.
Le akartam számolni azzal, aki elvette boldog életét, de kicsi lányunk nem tudta a nevét a gyilkosnak. Mindent elmesélt, de néha megállt, kisírta magát, majd folytatta. Olyan erős kislány volt, mint Bella.
Eldőltem vele az ágyon, ő pedig a karjaimba fészkelte magát. Egy apró puszit nyomtam homlokára, majd végigsimítottam pirosas arcocskáján. Minden olyan új, de mégis régi. Látom benne magamat, de Bellát még jobban. Szerelmünk váratlan gyümölcse…
De valahogy mégsem bírom elhinni, hogy Aro pusztán, a kicsi lányom kedvéért hivatott ide minket. Gondolatai árulkodtak valamiről, de próbálta rejtegetni.
Halkan kopogtak, majd Roselie lépett be.
-Szia… -mosolygott, miközben elképedve bámulta, édes lányom alvó arcát.
-Szia –motyogtam én is, de mosolyogni még nem tudtam. Nem tudom miért, de mióta Bella nincs velünk, nem is utálom annyira. Mondjuk előtte sem utáltam, de nem volt a szívem csücske…
-Annyira… -kezdte, de valahogy folytatni nem tudta.
-Gyönyörű –fejeztem be helyette én, mire csak elérzékenyülve bólintott.
Végigsimított Renesmee haján, majd elköszönt, és kisétált a szobából. Gondolataiban ott motoszkált az irigység, és egy ici pici szánalom is Bella felé, de ez egyből elvetődött mikor Renesmee szorosan hozzám bújt.
Látta az arcocskáján, mennyire szeret, és hogy most újra félig boldog.
Miközben elmélkedve tanulmányoztam Roselie gondolatait, végig alvó csöppségemet néztem, amint álmaiban újból, és újból visszaidézi édesanyja fájdalmas halálát.
Mindenem belesajdult a fájdalomba, ahogy vele együtt, éltem át én is a mérhetetlen fájdalmat.
Még most sem tudom felfogni igazán, hogy többé nem tarthatom karjaimban akkori mennyasszonyom törékeny testét, és nem csókolhatom az én Bellám, puha meleg ajkait.
„Vajon igen-t fog mondani? „ –kúsztak a fejembe Aro kapzsi gondolatai, miket az elejétől fogva titkolni próbált….
Először is szeretném meg köszönni mint a 27 követőnknek, hogy elég érdemesnek talál minket, hogy elolvassa a művünket. Köszönöm, hogy 5 fejezet miatt, 1600 ember látogatta meg az oldalt. Köszönjük a kitartó kommentelőknek is, hogy tartják bennünk a lelket:)
És hát itt van a várva-várt következő fejezet. Sorriso wordjéből:)
Köszi. Puszi. Sorriso
150 évvel később Volterrában..
-Nyugodj meg Renesmé. Nem lesz semmi baj. Itt vagyunk neked mi. – Aro még mindig az ölében tartott, és simogatott, hogy megnyugodjak. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből azt a képet, amikor darabokra szaggatták és elégették előttem az édesanyámat. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy nem Ő kelt minden reggel, és hogy nem csak bújócskázunk. A harag ami akkor gerjedt bennem, egyszerűen nem is tudom hogy történt, de megbénította az ellenfeleinket. Aztán jött a Volturi és minden jobbra fordult. Jobbra... ez is nézőpont kérdése.
-Nem, nagypapa nem lesz semmi jobban. Ő az anyám. És miattad, de csak is miattad meghalt. – fakadtam ki – Nem akart itt hagyni és lemenni. Te is tudod, hogy azt hitte hogy ez volt az utolsó. És igen ez volt az utolsó, mindanyiunknak. – amióta anyu itt hagyott, szinte senkivel sem voltam jóban. Elegem volt abból, hogy mindenki azt hiszi, hogy fogom magam lefekszem aludni, és már el is felejtettem.
-Akkor mit akarsz mit tegyek? – most már Aro is felemelte a hangját ami sohasem volt szokása. Mindig Ő volt a megtestesült nyugodtság, én meg a lázadozó unoka.
-Nem kellett, volna elhoznod aputól! Nem kellett volna kisajátítanod. Ha elmentetek volna, anyunak nem kellett volna harcolnia, és még mindig itt lenne velem! – arcáról nem tudtam elolvasni mit is gondolt valójában.
-Ezt… Te honnan tudod? - hangja már nem dühös volt, hanem inkább elkeseredett.
-Amikor anyut hazahoztam, Bree mindent elmesélt. - a dühöm megint elhatalmasodott rajtam. Nem tehettem ellene, a fájdalom és minden most még jobban felerősödött. Nem tudtam vele mit csinálni.
- Akkor tedd amit csak szeretnél. Meg érdemlek minden büntetést. Renesméé Volturi Tedd amit jónak látsz. – felállt a székéből és meghajolt előttem, nagyon ügyes játékos volt, tudta hogy mindent elakartam dobni ami hozzá köt, és ehelyett megerősítette a kapcsolatunkat.
-Hozasd ide a Culleneket. – nem akartam tovább folytatni a vitát. Visszamentem a szobámba, amit alig használtam mióta anyu nem volt velem. A memóriám minden téren vámpíri volt. Minden egyes pillanatra emlékeztem a mosolyára, a nevetésére.
Nem tudtam, hogyan is jutottunk el ideáig Aro-val. Amióta nincs anyu minden sokkal nehezebb, minden szomorúbb és minden szürkébb…
Napjaim nagy részét azzal töltöttem, hogy minél több információt szerezzek a Cullen klánról.
Vezetőjük Carlisle… Ő pár évig élt itt. A könyvtárban hagyott is nyomot. Legfőképpen az életmódjáról. Vegetáriánusok. Ezt a szót használta. Leírta, hogy lehet másképp is élni. Mint mi és a mami.
Az ő párja Esmé, róla nem találtam sokat, csak azt hogy követi Carlisle-t a életmódjában. A „gyerekeik” Edward Cullen, Rosaile Hale, Jasper Hale, Emmett Cullen és Alice Cullen. Jasper és Alice egy pár. Nagyon különlegesek. Alice a jövőbe lát, vagyis pontosabban a döntéseinket látja és annak a következményeit. Jasper pedig érzi és befolyásolni tudja az érzéseinket. Rosalie és Emmett pedig egy normális átlagosnak nevezhető vámpír pár. Edward Cullen, talán a legkülönlegesebb mind közül. Az ő képessége a gondolatolvasás. Eddig anyu volt az egyetlen, akinek nem tudott olvasni a gondolataiban… Talán akkor az enyémek is ilyenek.
Éppen az albumot nézegetve jöttem ki a könyvtárból, amikor megláttam az ismeretlen ismerősöket. A Cullen Klánt.
A szám tátva maradt, és a könyv is leesett a kezemből. Miközben mind a 7 szempár engem bámult.
/Edward/
Nem értem, hogy miért kell Volterrába mennünk. Alice hiába figyelte Aro döntéseit, semmit sem látott, csak egy telefon hívást kaptunk, hogy holnap indulnunk kell.
-Nem értem mit akarhatnak. Semmilyen vámpír tevékenység nincs a közelünkben. – bosszankodott Carlisle. Mindannyian tudtuk, hogy semmi jó nem származhat abból, hogy mi is odamegyünk. De jobb volt mos túl esni ezen, mint addig várni, míg el jönnek. Az utolsó itt létükkor elvitték a számomra legfontosabb lényt, a fényt az életemből.
-Edward neked is jönnöd kell – mondta Esmé, gondolatai ugyanarról árulkodtak, mint a szemei, félelem attól hogy megint magamba omlok.
- Nem fogjuk hagyni, hogy megint ártson a családunknak - jelenttette ki és elindult csomagolni.
Bella elvesztése egyszerűen feldolgozhatatlan tény volt a számomra. Nem tudom mit tehettek vele, de örök életemben üldözni fog a bűntudat, hogy nem védtem meg, hogy nem álltam a sarkamra és védtem meg. Csupán összerogytam, és néztem, ahogyan elviszik. Ő sírt, én meg csak magammal foglalkoztam. Hónapokig utána mozdulni sem tudtam, ültem a szobámban, és gondolkoztam. Nem tudtam, kit is kérhetnék, meg hogy végezzen velem, és együtt legyünk mindegy hol hogyan és mikor. Mindent képes lennék megtenni érte. A Sírból is visszahoznám, csak újra láthassam a mosolyát, a nevetését.
Mind ez az én hibám volt, hogy voltam olyan önző és felelőtlen, hogy azt hittem nyerhetünk, és nem fog nekik feltűnni. De nem és ennek Bella látta a kárát.
A gondolataim egyre rosszabb irányt vettek, mikor Jasper leért, felszisszent, és valami féle bágyadtságot sugárzott felém. Ebben éltem le azt a 165 évet. Nagyobb hasznomat vették volna, ha nem kellett volna végig nézniük, de nem engedték, hogy elmenjek.
Számtalan vitám volt mindenkivel a családból. Nem tudtam ott maradni köztük, és nézni azt ahogy enyelegnek, miközben az én Bellám, meghalt.
A repülő úton még mindig ezen járt az agyam. A többiek beszélgettek tervezgették, hogy vajon miért is kell ide jönnünk. De egyszerűen nem tudtam ezzel foglalkozni. Titkon eljátszottam azzal a gondolattal milyen lenne, ha megbosszulhatnám Bellát, Aron és mindannyiukon. Az édes bosszú.
Amikor beértünk a kastélyba, mindenki olyan kétkedő gondolatokkal fogadott. Mindenkinek az eszében csak egy név jár a fejében. Renesméé Volturi. Vajon ki lehet Ő. Nem hallottuk, hogy egy új taggal bővült. Elképesztő, hogy nekik semmi sem szent.
Beértünk a tanácsterembe…
-Carlisle régi barátom, milyen jó téged újra látni! Sajnálom, hogy a múltkor annyira rosszul váltunk el. – nem bírtam felhorkantam és a düh elöntötte az agyam. Mindig kontrollálni tudtam magam, de most valahogyan nem ment. Neki ugrottam Aronak, de a testőrei gyorsabbak voltak. –Hagyjátok meg érdemlem, hogy szenvedjek azok után amit tettem… - a szavai leforráztak, a testőrök elengedtek.. De nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. – Edward nem öltük meg Bellát… Egy félvér gyermek anyja lett, és utána vámpírrá tettem. Ő lett Isabella Volturi a lányom. Úgy szerettem mintha a tényleges lányom lenne. Ezért irigyellek téged…
Miről beszélt? Irigyel engem…Miért mit akar azzal mondani azzal, hogy félvér? Miért mondta ezt el nekem, ha Bella tovább lépett… Lépések zaja hallatszott a könyvtár felől. Egészen addig nem is figyeltem amíg meg nem hallottam hogy nem ver a szíve, de szaporán kapkodja a levegőt, és az illata Belláéra emlékeztetett.
-Renesméé Volturi Cullen … - állt fel Aro és jelentette be a kislány érkezését. Mi Cullen? Bella gyermeke? Tőlem? De nem lehet, a vámpírok nem tudnak gyermeket nemzeni. Képtelenség. Egyetlenegyszer történt meg. A kislány annyira elcsodálkozott, hogy a szája tátva maradt és egy könyv amit szorongatott ki esett a kezéből. Bella gyönyörű szemeit örökölte, azokat a csodás barna szemeit, és ugyanúgy tudott elpirulni is. De a haja, olyan bronzos volt, mint az enyém. És a tökéletes fogsora, határozott vonzásai.
- Ti… ti… - hebegett habogott a hangjában megtaláltam a Bellás árnyalatot. – Ti itt vagyok az anya albumában… - lehajolt és összeszedte a könyvet. Anya albuma? Az a könyv Belláé. Renétől kapta szülinapjára, Alice eltökélten mindig készített képeket. Nem tudom hogyan került a kislányhoz. – Te vagy Jasper és Alice – indult el felénk, mintha évek óta ismert volna minket. – Anyu mindig azt mondta, hogy tőled örököltem a vásárlás mániámat… - csilingelő nevetése a legszebb dolog amit valaha is hallottam – Carlisle és Esmé. Anyu a nevemet a tiédből és az anyu emberi anyjáéból gyúrta össze. René és Esmé – mindenkit letaglózott a hír, és hogy talán mégis az én lányom lenne.
– Rosalie és Emmett. – lépett oda a következő párhoz, hihetetlen de még Emmett is csak nézte a lányt. – Anyu mindig azt mondta, hogy a szépségednek nincs párja, a képeken is gyönyörű voltál, de most még a szavam is elállt – újra nevetett és el is pirult, mondjuk most Rosalie is vele nevetett. – Te pedig Edward vagy… .- fordult most hozzám a gyönyörűség, most a könyvbe merült és egy képet keresett, elmosolyodott és meg mutatta nekem is. Rólam és Belláról készült a kép, még mosolyogtam… Megérintette a vállam, és képeket mutatott Belláról ahogyan rólam beszélt, még mindig szerelemmel. – Szeretett téged… - majd könnyek jelentek meg az arcán. Azt hiszem most mozdulhattam meg először mióta bejött, a kezemmel letöröltem a könnycseppeket az arcáról.
– Én is szeretlek… - majd az ölembe vetette magát. Azt hiszem sosem fogom ezt érezni, hogy boldog vagyok… A lányomat, Bella lányát a kezembe tartani a legcsodásabb érzés volt. Most újabb dolgot mutatott… Amikor két ismeretlen vámpír szétszakítja Bellát… Éktelen dühre gerjedtem, de aztán a lányom örömteli gondolatai megnyugtattak. A kezem akaratlanul is a hátát kezdte el simogatni, és a szíve újra elkezdett dobogni.
-150 éve, amikor Isabella meghalt a románok elleni küzdelemben… - Aro hangja elszorult – akkor megállt a szíve… Nem dobogott, és nem nőtt. Az emberi tulajdonságai megvoltak, de nem nőtt… És hogy most te itt vagy…
Egyszerűen nem is tudtam mit kellene mondanom… A lányom a karjaimban a családom gondolatai. Mind mind Bella körül jártak. Messze.
Végül megint Renesmé törte meg a csendet ismét. Kibújt az ölelésemből, Carlisle és Esmé felé ment.
-Szólíthatlak nagyinak és nagyapinak? - a szemei amit láttam Esmé gondolatain keresztül. Az anyai öröm, és a meghatódottság.
-Persze kincsem – Esmé felkapta a lányom és megpuszilta és megölelte… Ha ezt Bella látná. Hirtelen megint kiugrott Esmé kezéből. És a többiek felé ment, a boldogság miatt kipirult az arca..
-Persze… - Alice elmosolyodott és megölelte Ő is Renesméét. Mindenki értetlenül nézett rájuk. – Azt kérdezte, hogy ugye mi a nagynénije és a nagybácsija vagyunk… De túl furcsa a Rose néni és az Emmett Bácsi… és ha nem lenne nagy gond nem nénizne. – Rosalie is odament hozzá és megölelte. Olyan boldog családi pillanat volt ez. Carlisle most adott hangot a csodálkozásának.
-Ez elképesztő… Egész végig rád várt… - fordult felém.
Na csajok... Meghoztuk ezt is... Igaz hogy nem kaptunk csak két kommentet, de... :(
Na mindegy.... Ehhez azért többet szeretnénk.. Igaz rövidebb lett, de nem akartam /Bree/ Hogy unalmasnak találjátok...
Ezért inkább rövidebbre vettem....
Reméljük ttszeni fog, és El ne felejtsétek...
KOMIKAT!
Riley idegesen rohant felém, miközben vicsorogva morgott. Ha kispályásnak tartanám magam, már megijedtem volna… És nem fogok játszadozni, Renesmee-vel kapcsolatban.
Hogy mer egyáltalán egy rossz szót is szólni ellene? Hogy jön ő ahhoz?
Időközben elértünk egymáshoz, és én egy könnyed mozdulattal a földhöz vágtam. Felszisszent, de a következő pillanatban, már ismét harcra kész volt. Vicsorogva rohant felém, majd ez alkalommal ő lökött félre.
Semmit sem hatott a dühöm ellen a fájdalom. Morogva ugrottam erős lábaimra, majd kezdtünk újabb táncba ellenségemmel. Elegem lett a játszadozásból, így egy kemény, erős mozdulattal a földhöz vágtam. De nem volt egyedül…
- Mami… - kiáltotta Renesmee, én pedig megfagytam.
-Hogy kerül ide? És egyáltalán hogy? Mindenkire rákötöttem, hogy egy hajszála se görbüljön meg… Erre, tessék, most meg…
-Kincsem –nyögtem halkan, mikor megláttam, hogy Stefan szorongatja vékonyka nyakát. Hogy mer hozzáérni?!
-Búcsúzz el a lányodtól Isabella… - hallottam meg Vladimír nyájas hangját a fülem mögött…
A tűz már lobogott, de csak félszemmel láttam.
Mióta vámpír lettem sosem féltem… De most igen. Rettegtem attól, hogy Renesmee megsérül, hogy esetleg meghal. Nem… Nem az nem lehet.
Neki élnie kell…
-Ha egy újjal is hozzáérsz…- sziszegtem a támadóimnak, és persze Stafannak.
-Most nem tudsz tenni semmit… Bellácska. –röhögött, mint egy idióta, a saját viccén, mi nem is volt vicces. Kislányom arcáról potyogtak a könnyek, de próbálta erősnek mutatni magát. De vajon meddig bírja?
Féltettem őt... Mindennél, jobban, de jelenleg nem rohanhattam oda hozzá, és zárhattam két karom közé. És ő sem melegedhetett anyai ölelésben, és nem hajthatta a vállamra a fejecskéjét.
Mi lesz ha többet nem hallhatom, csilingelő nevetését? Ha nem láthatom ahogy vadászik? Ahogy a fürge lábait szedi egymás után, majd az áldozatára vetve magát, belemélyeszti apró fogait puha pőrébe.
Stefan végre elengedte, Renesmee pedig biztos lábaira esett, majd aggódva fürkészett engem. Egy félmosolyt eresztettem, biztosítva afelől, hogy nemsokára haza megyünk.
Akkor még azt gondoltam.
De a következő pillanatban, már nem maradt semmi, csak a sötét pokol legméllyebb zuga...
Szijjasztok:) Most nincs kép, hiába kerestem nem találtam olyat ami, megfelel a fejezethez. Nagyon várom a véleményeteket. Nehéz volt kihozni valami jót, a storyhoz képest (majd később ti is meglátjátok miért) Spuri olvasni. el ne felejtsetek hsz-t írni:) köszi. Sorriso
Emlékek
A vadászat Renesméé-vel segített kicsit elfeledni a gondokat. Végre átadhattam magam az ösztöneimnek, amit eddig elnyomva tartottam. Amikor rávetettem magam a pumára minden haragom elszállt abban a hatalmas ugrással, amivel majdnem eltörtem a gerincét. Jó érzés volt, hogy a lányom is legalább ennyire élvezi mindezt. Nevetve kelt fel, és dobta félre a szarvast, amikor végzett.
- Anyu, komolyan ez olyan vicces. - újra nevetett, és közben a tenyerét összecsapkodva jött oda felém. Olyan ügyes volt, kis piros ruhácskáján egy folt sem volt. – Olyan viccesek, van amikor észre sem vesznek, de ha észre is vesznek akkor sem félnek tőlem.
- Kicsim jól laktál? – kérdeztem, nem akarom hogy annyira szomjas legyen, amikor apuék táplálkoznak, hogy kellemetlenül érezze magát. Nem szerettem, ha ennek tanúja kellett hogy legyen, de akarva akaratlanul nem tudtam mindig a sarkában lenni, hogy figyeljek rá. – Mi a terved délutánra? Vásárlás, vagy kérjek meg valakit, hogy elvigyen a városba? Esetleg egy film? – találgattam a kedvencei közül.
- Hát… nem is tudom. Mondjuk… - most igazán elgondolkodott. Kis ujjacskáját a szájához emelte, és megjelentek az arcán, azok az édes kis gödröcskék, amik annyira emlékeztettek Emmett mosolygására. Minden egyes Cullen családtaghoz tudtam egy jellemzőt találni benne. Rosalie szépsége, és vásárlás mániája. Alice lelkesedése. Jasper megértése. Carlilse segítőkészsége. Esmé szeretete . Edward haja, tehetsége, és mindene. Hiszen Ő volt az apja. Letagadni sem tudnám. Az arca, a vonásai. Mintha csak rá néztem volna. – Mondjuk menjünk a könyvtárba és keressünk valami érdekeset. – talán ez lehettem én benne, a könyv szeretetét örökölte tőlem.
- Okkés Mami, menjünk!- összecsapta a kezét, és nekiindult majd hirtelen eltűnt a bokrok mögött. Mindig messze vittem el vadászni, nem akartam hogy éreznie kelljen a város szagát sem. Meg akarom mindettől kímélni.
Az út hazafelé viszonylag eseménytelenül telt. Leszámítva azt, hogy elaludt Renesméé. Talán túlságosan is aggódom amiatt hogy megérzi a szagot, hogy lassan figyelnem kellett a határra, olyan messze mentünk. Futás közben elgondolkoztam azon, milyen lenne ha nem egyedül nevelném Őt. Ha itt lenne mellettem Edward. Együtt mennénk vadászni, és legfőképpen lenne apja neki. Fontos lenne, tudom. Nem lenne jó apa nélkül felnőni. Nekem mindig ott volt Charlie. Neki nincs itt senki.
Mindig próbáltam elkerülni hogy kérdezgessen, de ezt egy délután nem kerülhettem el.
- Nekem miért nincs apukám? – szegezte nekem a kérdését Renesmé. –Tudod, ma sétálgattunk az utcán, és a játszótéren egy kislány odaszaladt egy férfihez, azt mondta „Apa apa láttad milyen ügyes voltam?” Nekem miért nincs apukám. Nem szeret? – gömbölyű arcán egy könnycsepp futott le. Ezt akartam mindig is elkerülni.
- De hogy is nem szeretne. Van apukád, csak tudod, nem minden úgy alakult, ahogy szerettük volna. – hirtelen elejtettem a ruhákat, ami a kezemben volt és felkaptam, egészen a saját szobámba mentünk. Amikor vámpírrá váltam kaptam egy szobát a tanácsterem mögött. Demetri Aro és Caius mellett. De ezt nem használtam. Nem volt elég nagy hogy Renesméé bútorai beférjenek. Ezért átköltöztünk át a kastély egy naposabb oldalára. Nem szerettem volna ha egy napfény nélküli lyukban kellene felnőnie. Egyenesen egy régi szekrényhez mentem. Amikor vámpír lettem visszaküldtem Bree-t hogy szedjen össze pár dolgot az emberi életemből. Képek, és illatok. Minden félét. Csináltam egy albumot a képekkel, amit csináltam rajta van mindenki az egész család. Én és Edward. A kezébe adtam…
- Ő kicsoda? -mutatott rá Charlie-ra. –nem tudtam semmit kiolvasni az arcából.
- Tudod Ő volt az ember apukám. – meséltem neki tovább .- a vámpír apukám pedig a nagypapi. Ilyen furcsán jöttek ki nálam a dolgok .- nevettem.
- És ők? – a Cullen család képére mutatott amit még egy „összejövetel” alkalmából csináltak. Rajta volt mindenki és én is.
- Ők az én családom. Másképpen mint te, és a nagypapa. Tudod mielőtt vámpír lettem volna megismertem az apukádat. – mutattam Edwardra. –Ő vámpír volt, és ők hatalmas családban éltek. Rosalie, Emmett, Alice és Jasper Carlisle Esmé, én és Edward. Ők befogadtak engem és szerettek, mindent megtettek az épségem érdekében. Azt terveztük az apukáddal, hogy majd átváltoztat. De akkor jött a nagypapi és lettél te. – próbáltam elsietni a végét. Nem lenne jó elmondani, hogy utáltam őket amiért megtették. De az egyetlen reményem is ők voltak.
- Nagyon szép voltál már akkor is. – nevetett – miért nem hívjuk meg őket hozzánk. Nem is láttam még őket. – szomorodott el. – Talán nem szeretnek?
Ezen a délután is róluk kérdezgetett. A szívem szakadt meg, hogy nem mondhattam el neki az igazat. Holnap lesz a nagynap, el kell indulnom a románok elleni harcra. Semmi kedvem sem volt itt hagyni Renesméé-t , de a nevem és az apám kötelez.
- Holnap el kell mennem. Tudod én sem örülök neki, de muszáj. Amint tudok jövök. – vontam magam mellé. Semmi kedvem sem volt itt hagyni. Mindig ideges leszek amikor el kell szakadnom tőle. – És hát nem is tudom gondolkozz hogy mit hozzak neked ajándékba?
- Anya, nem szeretném, ha elmenj. – kis arcocskáján könnycseppek jelentek meg. – Ígérd meg hogy sietsz haza, hozzám.
- Persze, tudod hogy ezt nem is kell mondanod. – megöleltem, és elkezdtem neki dúdolni az altató dalomat amit még Edward írt nekem. Rögtön elaludt, letettem az ágyunkba, és szaladtam, hogy elköszönjek Aro-tól és a többiektől.
Tőlük a búcsúzás már sokkal könnyebben ment, mint Renesméétől. Megkaptam a küldetésemet, el kell simítani a konfliktust a két klán között. Nem szándékoztam sokáig tartózkodni. El akartam indulni még mielőtt Renesméé felkel. Felvettem a családi köpenyt, és a címeres nyakláncot. Hogy ne kelljen magyarázom kitől vagyok itt. Még írtam neki egy levelet. Ki tudja nem akarok még belegondolni sem, de mi lesz ha nem jövök vissza. A levelem Renesméé Carlie Volturi Cullen – névre címeztem. Még megcsókoltam, elvettem a pulcsiját hogy érezzem az illatát és már indultam is.
A repülőút után olyan jó volt kicsit futni. Nem szerettem a rangomat kihasználva parancsolgatni. De Apa ragaszkodott hozzá, hogy leglább 20-an menjünk. Kidolgztuk már a repülőn a stratégiát, most csak alkalmaznunk kellett. Nem számítottam nagy túlerőre. Csupán beszélni akartam, nem akartam harcolni, soha sem lelkesedtem érte.
Amikor odaértünk a mezőre ahol már vártak minket. Meglepődtem kit látok a másik oldalon.
- Riley? Mégis mit keresel itt? – egyszerűen nem tudok másképp fogalmazni a leesett az állam a meglepetéstől. Nem tudtam mire vélni, talán nem viselte jól hogy visszautasítottam.
- Hát tudod Bella, te akartál megölni. Nem tudom ki volt az a lány. De kit érdekel? Tudod nem bánnám ha megöllek téged, utána Ő lenne a következő. – fenyegetőzött. Ezt nem tűrhettem el, hogy őt becsmérlik. Az én édes kicsikémet.
Ezt nem bírtam ki, neki indultam egyenesen Riley felé. Egyenesen a nyakára összpontosítottam. Nem hagyhattam hogy egyrészt az egyik Volturi tagot becsméreljen, másrészt az én egyetlenemet. Nem akartam gyilkolni nem azért jöttem, de a vörös köd egyszerűen elöntötte az agyam. Nem bírtam kontrolálni magam. Nem csak én gondoltam így, Riley is megindult…
Nos, ezt is meghoztuk... Reméljük tetszik majd... (Lk), és megdobtok minket pár kommentel.. (: Előre is köszönjük...
Sipirc olvasni, és ne féljetek elmondani a véleményeteket! Legyen az jó, avagy rossz. De inkább jó! ... xĐ Puszíí
Dühöngve vetettem maga Riley-ra. Mégis mit képzel? Hogy belekóstolhat a lányomba? Na Belőle nem eszik!
-Nagypapi! –kiáltott aggodalmasan Renesmee, miközben és Riley-val harcoltam.
-Kincsem… Bella! –kiáltott rám, mikor meglátott. – Mi történt? –csak félszemmel láttam, ahogy apám a karjaiba veszi.
-Riley, meg akart ölni –vallotta be kislányom lehajtott fejjel.
-Jane –kiáltott apa, majd Riley kínok közt vergődve esett össze.
-Ez lett a te kerítős szerepedből –néztem apára, majd elvéve tőle Renesmee-t, a szobám felé haladtam vele.
Hallottam, ahogy apa bocsánatkérő akcióba kezd, de egy ideig, mos elég volt belőle. Szeretem. Nagyon szeretem, de néha az idegeimre megy. Minek nekem férj? Vagyis egy idegen férj? Nekem Edward kell, nem más. Csak Edward. Közös kislányunk apja, és életem szerelme.
Renesmee, fejét a vállamra hajtva sírdogált, és nem győztem csitítgatni. Nem szerettem szomorúnak látni. Sőt egyenesen utáltam, ha szeretett lányom valami miatt lógatja az orrát.
Lassan simogattam haját, és dörzsölgettem hátát, miközben ledőltem vele az ágyra. Elhelyezkedett mellkasomon, majd a sírása közepette az álmokba merült. Kikapcsoltam a gondolataimat, és csak rá koncentráltam. Sosem tudtam igazán, hogy Edward hogy volt képes órákon át nézni, ahogy alszom. De mióta Renesmee megszületett, és én sem alszom többé, már tudom.
Édesen gyönyörködtem szeretett kislányomban. ---------
-Bella… Hallottam mi történt –jött be rémülten Bree. Ő a második legjobb barátnőm.
-Upsz… Bocsi –húzta be a nyakát, és az ágy végébe ült. –Mondj el mindent.
-Apa azt akarta hogy ő legyen a férjem –kezdtem bele sóhajtozva –De rosszul sült el a dolog.
-Értem. De te jól vagy? –kérdezte rémülten.
-Persze. Kutya bajom –mosolyodtam el.
-Akkor jó –kapott a már nem dobogó szívéhez.
További jó pihenést kívánt Renesmee-re nézve, majd ment is vissza Demetri-hez. Kislányom ficánkolni kezdett a karjaimban, majd megdörzsölve szemeit, álmosan rám nézett. Kisírt szemei pirosak voltak, és szomorúak.
Apró kezeivel átkulcsolva nyakamat szorosabban bújt hozzám, mint eddig bármikor. Én is így öleltem magamhoz, s közben simogatva hátát, az altatódalomat dúdoltam neki. Mindig is tetszett neki ez a nóta.
-Én… Sajnálom Mami –motyogott lehajtott fejjel.
-Mégis mit szívem? Semmi sem a te hibád –simogattam meg fejecskéjét.
-De…, nem esett bajod? –kérdezte aggodalmasan.
-Nem, úgyhogy ne vádold magad semmiért
-Rendben –nézett rám, és egy apró mosoly jelent meg szája sarkába.
Felkapva, pörögtem vele, miközben hangos, boldog nevetésünktől zengett az egész kastély. Kiugrottam vele az ablakon, majd lábujjhegyen landolva, pörögtem egyet, mint egy balerina.
Renesmee kiugorva karjaimból utánozta mozdulataimat, és szomorúan vette tudomásul, hogy én sokkal jobban csináltam.
-Te vagy a legügyesebb –biztosítottam az ölembe véve. A hátamra mászott, én pedig futásnak eredtem…
