3. Fejezet!

Bree23

Nos, ezt is meghoztuk... Reméljük tetszik majd... (Lk), és megdobtok minket pár kommentel.. (: Előre is köszönjük... 

Sipirc olvasni, és ne féljetek elmondani a véleményeteket! Legyen az jó, avagy rossz. De inkább jó! ... xĐ Puszíí 

Dühöngve vetettem maga Riley-ra. Mégis mit képzel? Hogy belekóstolhat a lányomba? Na Belőle nem eszik!

-         Nagypapi! –kiáltott aggodalmasan Renesmee, miközben és Riley-val harcoltam.

-         Kincsem… Bella! –kiáltott rám, mikor meglátott. – Mi történt? –csak félszemmel láttam, ahogy apám a karjaiba veszi.

-         Riley, meg akart ölni –vallotta be kislányom lehajtott fejjel.

-         Jane –kiáltott apa, majd Riley kínok közt vergődve esett össze.

-         Ez lett a te kerítős szerepedből –néztem apára, majd elvéve tőle Renesmee-t, a szobám felé haladtam vele.

Hallottam, ahogy apa bocsánatkérő akcióba kezd, de egy ideig, mos elég volt belőle. Szeretem. Nagyon szeretem, de néha az idegeimre megy. Minek nekem férj? Vagyis egy idegen férj? Nekem Edward kell, nem más. Csak Edward. Közös kislányunk apja, és életem szerelme.

Renesmee, fejét a vállamra hajtva sírdogált, és nem győztem csitítgatni. Nem szerettem szomorúnak látni. Sőt egyenesen utáltam, ha szeretett lányom valami miatt lógatja az orrát.

Lassan simogattam haját, és dörzsölgettem hátát, miközben ledőltem vele az ágyra. Elhelyezkedett mellkasomon, majd a sírása közepette az álmokba merült. Kikapcsoltam a gondolataimat, és csak rá koncentráltam. Sosem tudtam igazán, hogy Edward hogy volt képes órákon át nézni, ahogy alszom. De mióta Renesmee megszületett, és én sem alszom többé, már tudom.

Édesen gyönyörködtem szeretett kislányomban. ---------

-         Bella… Hallottam mi történt –jött be rémülten Bree. Ő a második legjobb barátnőm.

-         Ne kiabálj –csitítottam rögtön, Renesmee-re mutatva.

-         Upsz… Bocsi –húzta be a nyakát, és az ágy végébe ült. –Mondj el mindent.

-         Apa azt akarta hogy ő legyen a férjem –kezdtem bele sóhajtozva –De rosszul sült el a dolog.

-         Értem. De te jól vagy? –kérdezte rémülten.

-         Persze. Kutya bajom –mosolyodtam el.

-         Akkor jó –kapott a már nem dobogó szívéhez.

További jó pihenést kívánt Renesmee-re nézve, majd ment is vissza Demetri-hez.  Kislányom ficánkolni kezdett a karjaimban, majd megdörzsölve szemeit, álmosan rám nézett. Kisírt szemei pirosak voltak, és szomorúak.

Apró kezeivel átkulcsolva nyakamat szorosabban bújt hozzám, mint eddig bármikor. Én is így öleltem magamhoz, s közben simogatva hátát, az altatódalomat dúdoltam neki. Mindig is tetszett neki ez a nóta.

-         Én… Sajnálom Mami –motyogott lehajtott fejjel.

-         Mégis mit szívem? Semmi sem a te hibád –simogattam meg fejecskéjét.

-         De…, nem esett bajod? –kérdezte aggodalmasan.

-         Nem, úgyhogy ne vádold magad semmiért

-         Rendben –nézett rám, és egy apró mosoly jelent meg szája sarkába.

Felkapva, pörögtem vele, miközben hangos, boldog nevetésünktől zengett az egész kastély. Kiugrottam vele az ablakon, majd lábujjhegyen landolva, pörögtem egyet, mint egy balerina.

Renesmee kiugorva karjaimból utánozta mozdulataimat, és szomorúan vette tudomásul, hogy én sokkal jobban csináltam.

-         Te vagy a legügyesebb –biztosítottam az ölembe véve. A hátamra mászott, én pedig futásnak eredtem…