6. fejezet

Szijahsztok:)

Először is szeretném meg köszönni mint a 27 követőnknek, hogy elég érdemesnek talál minket, hogy elolvassa a művünket. Köszönöm, hogy 5 fejezet miatt, 1600 ember látogatta meg az oldalt. Köszönjük a kitartó kommentelőknek is, hogy tartják bennünk a lelket:) 

És hát itt van a várva-várt következő fejezet. Sorriso wordjéből:)

Köszi. Puszi. Sorriso

150 évvel később Volterrában..

-         Nyugodj meg Renesmé. Nem lesz semmi baj. Itt vagyunk neked mi.  – Aro még mindig az ölében tartott, és simogatott, hogy megnyugodjak. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből azt a képet, amikor darabokra szaggatták és elégették előttem az édesanyámat. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy nem Ő kelt minden reggel, és  hogy nem csak bújócskázunk. A harag ami akkor gerjedt bennem, egyszerűen nem is tudom hogy történt, de megbénította az ellenfeleinket. Aztán jött a Volturi és minden jobbra fordult. Jobbra... ez is nézőpont kérdése.

-         Nem, nagypapa nem lesz semmi jobban. Ő az anyám. És miattad, de csak is miattad meghalt.  – fakadtam ki – Nem akart itt hagyni és lemenni. Te is tudod, hogy azt hitte hogy ez volt az utolsó. És igen ez volt az utolsó, mindanyiunknak.  – amióta anyu itt hagyott, szinte senkivel sem  voltam jóban. Elegem volt abból, hogy mindenki azt hiszi, hogy fogom magam lefekszem aludni, és  már el is felejtettem.

-         Akkor mit akarsz mit tegyek? – most már Aro is felemelte a hangját ami sohasem volt szokása. Mindig Ő volt a megtestesült nyugodtság, én meg a lázadozó unoka.

-         Nem kellett, volna elhoznod aputól! Nem kellett volna kisajátítanod. Ha elmentetek volna, anyunak nem kellett volna harcolnia, és még mindig itt lenne velem! – arcáról nem tudtam elolvasni mit is gondolt valójában.

-         Ezt… Te honnan tudod?  - hangja már nem dühös volt, hanem inkább elkeseredett.

-         Amikor anyut hazahoztam, Bree mindent elmesélt.  -  a dühöm megint elhatalmasodott rajtam. Nem tehettem ellene, a fájdalom és minden most még jobban felerősödött. Nem tudtam vele mit csinálni.

-          Akkor tedd amit csak szeretnél. Meg érdemlek minden büntetést. Renesméé Volturi Tedd amit jónak látsz. – felállt a székéből és meghajolt előttem,  nagyon ügyes játékos volt, tudta hogy mindent elakartam dobni ami hozzá köt, és ehelyett megerősítette a kapcsolatunkat.

-         Hozasd ide a Culleneket. – nem akartam tovább folytatni a vitát. Visszamentem a szobámba, amit alig használtam mióta anyu nem volt velem. A memóriám minden téren vámpíri volt. Minden egyes pillanatra emlékeztem a mosolyára, a nevetésére.

Nem tudtam, hogyan is jutottunk el ideáig Aro-val. Amióta nincs anyu minden sokkal nehezebb, minden szomorúbb és minden szürkébb…

Napjaim nagy részét azzal töltöttem, hogy minél több információt szerezzek a Cullen klánról.

Vezetőjük Carlisle… Ő pár évig élt itt. A könyvtárban hagyott is nyomot. Legfőképpen az életmódjáról. Vegetáriánusok. Ezt a szót használta. Leírta, hogy lehet másképp is élni. Mint mi és a mami.

Az ő párja Esmé, róla nem találtam sokat, csak azt hogy követi Carlisle-t a életmódjában. A „gyerekeik” Edward Cullen, Rosaile Hale, Jasper Hale, Emmett Cullen és Alice Cullen. Jasper és Alice egy pár. Nagyon különlegesek. Alice a jövőbe lát, vagyis pontosabban a döntéseinket látja és annak a következményeit. Jasper pedig érzi és befolyásolni tudja az érzéseinket.  Rosalie és Emmett pedig egy normális átlagosnak nevezhető vámpír pár. Edward Cullen, talán a legkülönlegesebb mind közül. Az ő képessége a gondolatolvasás. Eddig anyu volt az egyetlen, akinek nem tudott olvasni a gondolataiban… Talán akkor az enyémek is ilyenek.

Éppen az albumot nézegetve jöttem ki a könyvtárból, amikor megláttam az ismeretlen ismerősöket. A Cullen Klánt.

A szám tátva maradt, és a könyv is leesett a kezemből. Miközben mind a 7 szempár engem bámult.

/Edward/

Nem értem, hogy miért kell Volterrába mennünk. Alice hiába figyelte Aro döntéseit, semmit sem látott,  csak egy telefon hívást kaptunk, hogy  holnap indulnunk kell.

-         Nem értem mit akarhatnak. Semmilyen vámpír tevékenység nincs a közelünkben. – bosszankodott Carlisle. Mindannyian tudtuk, hogy semmi jó nem származhat abból, hogy mi is odamegyünk. De jobb volt mos túl esni ezen, mint addig várni, míg el jönnek. Az utolsó itt létükkor elvitték a számomra legfontosabb lényt, a fényt az életemből.

-         Edward neked is jönnöd kell – mondta Esmé, gondolatai ugyanarról árulkodtak, mint a szemei, félelem attól hogy megint magamba omlok.

-          Nem fogjuk hagyni, hogy megint ártson a családunknak - jelenttette ki és elindult csomagolni.

Bella elvesztése egyszerűen feldolgozhatatlan tény volt a számomra. Nem tudom mit tehettek vele, de örök életemben üldözni fog a bűntudat, hogy nem védtem meg, hogy nem álltam a sarkamra és védtem meg. Csupán összerogytam, és néztem, ahogyan elviszik. Ő sírt, én meg csak magammal foglalkoztam. Hónapokig utána mozdulni sem tudtam, ültem a szobámban, és gondolkoztam. Nem tudtam, kit is kérhetnék, meg hogy végezzen velem, és együtt legyünk mindegy hol hogyan és mikor. Mindent képes lennék megtenni érte. A Sírból is visszahoznám, csak újra láthassam a mosolyát, a nevetését.

Mind ez az én hibám volt, hogy voltam olyan önző és felelőtlen, hogy azt hittem nyerhetünk, és nem fog nekik feltűnni. De nem és ennek Bella látta a kárát.

A gondolataim egyre rosszabb irányt vettek, mikor Jasper leért, felszisszent, és valami féle bágyadtságot sugárzott felém. Ebben éltem le azt a 165 évet. Nagyobb hasznomat vették volna, ha nem kellett volna végig nézniük, de nem engedték, hogy elmenjek.

Számtalan vitám volt mindenkivel a családból. Nem tudtam ott maradni köztük, és nézni azt ahogy enyelegnek, miközben az én Bellám, meghalt.

A repülő úton még mindig ezen járt az agyam. A többiek beszélgettek tervezgették, hogy vajon miért is  kell ide jönnünk. De egyszerűen nem tudtam ezzel foglalkozni. Titkon eljátszottam azzal a gondolattal milyen lenne, ha megbosszulhatnám Bellát, Aron és mindannyiukon. Az édes bosszú.

Amikor beértünk a kastélyba, mindenki olyan kétkedő gondolatokkal fogadott. Mindenkinek az eszében csak egy név jár a  fejében. Renesméé Volturi. Vajon ki lehet Ő. Nem hallottuk, hogy egy új taggal bővült. Elképesztő, hogy nekik semmi sem szent.

Beértünk a tanácsterembe…

-         Carlisle régi barátom, milyen jó téged újra látni!  Sajnálom, hogy a múltkor annyira rosszul váltunk el. – nem bírtam felhorkantam és a düh elöntötte az agyam. Mindig kontrollálni tudtam magam, de most valahogyan nem ment. Neki ugrottam Aronak, de a testőrei gyorsabbak voltak. –Hagyjátok meg érdemlem, hogy szenvedjek azok után amit tettem… - a szavai leforráztak, a testőrök  elengedtek.. De nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. – Edward nem öltük meg Bellát… Egy félvér gyermek anyja lett, és utána vámpírrá tettem. Ő lett Isabella Volturi a lányom. Úgy szerettem mintha a tényleges lányom lenne. Ezért irigyellek téged…

Miről beszélt? Irigyel engem…Miért mit akar azzal mondani azzal, hogy félvér? Miért mondta ezt el nekem, ha Bella tovább lépett… Lépések zaja hallatszott a könyvtár felől. Egészen addig nem is figyeltem amíg meg nem hallottam hogy nem ver a szíve, de szaporán kapkodja a levegőt, és az illata Belláéra emlékeztetett.

-         Renesméé Volturi Cullen … - állt fel Aro és jelentette be a kislány érkezését. Mi Cullen? Bella gyermeke? Tőlem? De nem lehet, a vámpírok nem tudnak gyermeket nemzeni. Képtelenség. Egyetlenegyszer történt meg. A kislány annyira elcsodálkozott, hogy a szája tátva maradt és egy könyv amit szorongatott ki esett a kezéből. Bella gyönyörű szemeit örökölte, azokat a csodás barna szemeit, és ugyanúgy tudott elpirulni is. De a haja, olyan bronzos volt, mint az enyém. És a tökéletes fogsora, határozott vonzásai.

-          Ti… ti… - hebegett habogott a hangjában megtaláltam a Bellás árnyalatot. – Ti itt vagyok az anya albumában… - lehajolt és összeszedte a könyvet. Anya albuma? Az a könyv Belláé. Renétől kapta szülinapjára, Alice eltökélten mindig készített képeket. Nem tudom hogyan került a kislányhoz.  – Te vagy Jasper és Alice – indult el felénk, mintha évek óta ismert volna minket.  – Anyu mindig azt mondta, hogy tőled örököltem a vásárlás mániámat… -  csilingelő nevetése a legszebb dolog amit valaha is hallottam – Carlisle és Esmé. Anyu a nevemet a tiédből és az anyu emberi anyjáéból gyúrta össze. René és Esmé – mindenkit letaglózott a hír, és hogy talán mégis az én lányom lenne.

– Rosalie és Emmett. – lépett oda a következő párhoz, hihetetlen de még Emmett  is csak nézte a lányt. – Anyu mindig azt mondta, hogy a szépségednek nincs párja, a képeken is gyönyörű voltál, de most még a szavam is elállt – újra nevetett és el is pirult, mondjuk most Rosalie is vele nevetett. – Te pedig Edward vagy… .- fordult most hozzám a  gyönyörűség, most a könyvbe merült és egy képet keresett, elmosolyodott és meg mutatta nekem is. Rólam és Belláról készült a kép, még mosolyogtam… Megérintette a vállam, és képeket mutatott Belláról ahogyan rólam beszélt, még mindig szerelemmel. – Szeretett téged… - majd könnyek jelentek meg az arcán. Azt hiszem most mozdulhattam meg először mióta bejött, a kezemmel letöröltem a könnycseppeket az arcáról.

– Én is szeretlek… - majd az ölembe vetette magát. Azt hiszem sosem fogom ezt érezni, hogy boldog vagyok… A lányomat, Bella lányát a kezembe tartani a legcsodásabb érzés volt. Most újabb dolgot mutatott… Amikor két ismeretlen vámpír szétszakítja Bellát… Éktelen dühre gerjedtem, de aztán a lányom örömteli gondolatai megnyugtattak. A kezem akaratlanul is a hátát kezdte el simogatni, és a szíve újra elkezdett dobogni.

-         150 éve, amikor Isabella meghalt a románok elleni küzdelemben… - Aro hangja elszorult – akkor megállt a szíve… Nem dobogott, és nem nőtt. Az emberi tulajdonságai megvoltak, de nem nőtt… És hogy most te itt vagy…

Egyszerűen nem is tudtam mit kellene mondanom… A lányom a karjaimban a családom gondolatai. Mind mind Bella körül jártak. Messze.

Végül megint Renesmé törte meg a csendet ismét. Kibújt az ölelésemből, Carlisle és Esmé felé ment.

-         Szólíthatlak nagyinak és nagyapinak? -  a szemei amit láttam Esmé gondolatain keresztül. Az anyai öröm, és a meghatódottság.

-         Persze kincsem – Esmé felkapta a lányom és megpuszilta és megölelte… Ha ezt Bella látná. Hirtelen megint kiugrott Esmé kezéből. És a többiek felé ment, a boldogság miatt kipirult az arca..

-         Persze… - Alice elmosolyodott és megölelte Ő is Renesméét. Mindenki értetlenül nézett rájuk. – Azt kérdezte, hogy ugye mi a nagynénije és a nagybácsija vagyunk… De túl furcsa a  Rose néni és az Emmett Bácsi… és ha nem lenne nagy gond  nem nénizne. – Rosalie is odament hozzá és megölelte. Olyan boldog családi pillanat volt ez. Carlisle most adott hangot a csodálkozásának.

-         Ez elképesztő… Egész végig rád várt… - fordult felém.