4. fejezet

Szijjasztok:)
Most nincs kép, hiába kerestem nem találtam olyat ami, megfelel a fejezethez. Nagyon várom a véleményeteket. Nehéz volt kihozni valami jót, a storyhoz képest (majd később ti is meglátjátok miért)
Spuri olvasni. el ne felejtsetek hsz-t írni:)

köszi. Sorriso

Emlékek

A vadászat Renesméé-vel segített kicsit elfeledni a gondokat. Végre átadhattam magam az ösztöneimnek, amit eddig elnyomva tartottam. Amikor rávetettem magam a pumára minden haragom elszállt abban a hatalmas ugrással, amivel majdnem eltörtem a gerincét. Jó érzés volt, hogy a lányom is legalább ennyire élvezi mindezt. Nevetve kelt fel, és dobta félre a szarvast, amikor végzett. 

- Anyu, komolyan ez olyan vicces. - újra nevetett, és közben a tenyerét összecsapkodva jött oda felém. Olyan ügyes volt, kis piros ruhácskáján egy folt sem volt. – Olyan viccesek, van amikor észre sem vesznek, de ha észre is vesznek akkor sem félnek tőlem. 

- Kicsim jól laktál? – kérdeztem, nem akarom hogy annyira szomjas legyen, amikor apuék táplálkoznak, hogy kellemetlenül érezze magát. Nem szerettem, ha ennek tanúja kellett hogy legyen, de akarva akaratlanul nem tudtam mindig a sarkában lenni, hogy figyeljek rá. – Mi a terved délutánra? Vásárlás, vagy kérjek meg valakit, hogy elvigyen a városba? Esetleg egy film? – találgattam a kedvencei közül.

- Hát… nem is tudom. Mondjuk… - most igazán elgondolkodott. Kis ujjacskáját a szájához emelte, és megjelentek az arcán, azok az édes kis gödröcskék, amik annyira emlékeztettek Emmett mosolygására. Minden egyes Cullen családtaghoz tudtam egy jellemzőt találni benne. Rosalie szépsége, és vásárlás mániája. Alice lelkesedése. Jasper megértése. Carlilse segítőkészsége. Esmé szeretete . Edward haja, tehetsége, és mindene. Hiszen Ő volt az apja. Letagadni sem tudnám. Az arca, a vonásai. Mintha csak rá néztem volna. – Mondjuk menjünk a könyvtárba és keressünk valami érdekeset. – talán ez lehettem én benne, a könyv szeretetét örökölte tőlem.

- Okkés Mami, menjünk!- összecsapta a kezét, és nekiindult majd hirtelen eltűnt a bokrok mögött. Mindig messze vittem el vadászni, nem akartam hogy éreznie kelljen a város szagát sem. Meg akarom mindettől kímélni.

Az út hazafelé viszonylag eseménytelenül telt. Leszámítva azt, hogy elaludt Renesméé. Talán túlságosan is aggódom amiatt hogy megérzi a szagot, hogy lassan figyelnem kellett a határra, olyan messze mentünk. Futás közben elgondolkoztam azon, milyen lenne ha nem egyedül nevelném Őt. Ha itt lenne mellettem Edward. Együtt mennénk vadászni, és legfőképpen lenne apja neki. Fontos lenne, tudom. Nem lenne jó apa nélkül felnőni. Nekem mindig ott volt Charlie. Neki nincs itt senki.

Mindig próbáltam elkerülni hogy kérdezgessen, de ezt egy délután nem kerülhettem el. 

- Nekem miért nincs apukám? – szegezte nekem a kérdését Renesmé. –Tudod, ma sétálgattunk az utcán, és a játszótéren egy kislány odaszaladt egy férfihez, azt mondta „Apa apa láttad milyen ügyes voltam?” Nekem miért nincs apukám. Nem szeret? – gömbölyű arcán egy könnycsepp futott le. Ezt akartam mindig is elkerülni.

 
- De hogy is nem szeretne. Van apukád, csak tudod, nem minden úgy alakult, ahogy szerettük volna. – hirtelen elejtettem a ruhákat, ami a kezemben volt és felkaptam, egészen a saját szobámba mentünk. Amikor vámpírrá váltam kaptam egy szobát a tanácsterem mögött. Demetri Aro és Caius mellett. De ezt nem használtam. Nem volt elég nagy hogy Renesméé bútorai beférjenek. Ezért átköltöztünk át a kastély egy naposabb oldalára. Nem szerettem volna ha egy napfény nélküli lyukban kellene felnőnie. Egyenesen egy régi szekrényhez mentem. Amikor vámpír lettem visszaküldtem Bree-t hogy szedjen össze pár dolgot az emberi életemből. Képek, és illatok. Minden félét. Csináltam egy albumot a képekkel, amit csináltam rajta van mindenki az egész család. Én és Edward. A kezébe adtam…

- Ő kicsoda? -mutatott rá Charlie-ra. –nem tudtam semmit kiolvasni az arcából.

- Tudod Ő volt az ember apukám. – meséltem neki tovább .- a vámpír apukám pedig a nagypapi. Ilyen furcsán jöttek ki nálam a dolgok .- nevettem.

- És ők? – a Cullen család képére mutatott amit még egy „összejövetel” alkalmából csináltak. Rajta volt mindenki és én is. 

- Ők az én családom. Másképpen mint te, és a nagypapa. Tudod mielőtt vámpír lettem volna megismertem az apukádat. – mutattam Edwardra. –Ő vámpír volt, és ők hatalmas családban éltek. Rosalie, Emmett, Alice és Jasper Carlisle Esmé, én és Edward. Ők befogadtak engem és szerettek, mindent megtettek az épségem érdekében. Azt terveztük az apukáddal, hogy majd átváltoztat. De akkor jött a nagypapi és lettél te. – próbáltam elsietni a végét. Nem lenne jó elmondani, hogy utáltam őket amiért megtették. De az egyetlen reményem is ők voltak.

- Nagyon szép voltál már akkor is. – nevetett – miért nem hívjuk meg őket hozzánk. Nem is láttam még őket. – szomorodott el. – Talán nem szeretnek?

Ezen a délután is róluk kérdezgetett. A szívem szakadt meg, hogy nem mondhattam el neki az igazat. Holnap lesz a nagynap, el kell indulnom a románok elleni harcra. Semmi kedvem sem volt itt hagyni Renesméé-t , de a nevem és az apám kötelez.

- Holnap el kell mennem. Tudod én sem örülök neki, de muszáj. Amint tudok jövök. – vontam magam mellé. Semmi kedvem sem volt itt hagyni. Mindig ideges leszek amikor el kell szakadnom tőle. – És hát nem is tudom gondolkozz hogy mit hozzak neked ajándékba?

- Anya, nem szeretném, ha elmenj. – kis arcocskáján könnycseppek jelentek meg. – Ígérd meg hogy sietsz haza, hozzám. 

- Persze, tudod hogy ezt nem is kell mondanod. – megöleltem, és elkezdtem neki dúdolni az altató dalomat amit még Edward írt nekem. Rögtön elaludt, letettem az ágyunkba, és szaladtam, hogy elköszönjek Aro-tól és a többiektől. 

Tőlük a búcsúzás már sokkal könnyebben ment, mint Renesméétől. Megkaptam a küldetésemet, el kell simítani a konfliktust a két klán között. Nem szándékoztam sokáig tartózkodni. El akartam indulni még mielőtt Renesméé felkel. Felvettem a családi köpenyt, és a címeres nyakláncot. Hogy ne kelljen magyarázom kitől vagyok itt. Még írtam neki egy levelet. Ki tudja nem akarok még belegondolni sem, de mi lesz ha nem jövök vissza. A levelem Renesméé Carlie Volturi Cullen – névre címeztem. Még megcsókoltam,  elvettem a pulcsiját hogy érezzem az illatát és már indultam is. 

A repülőút után olyan jó volt kicsit futni. Nem szerettem a rangomat kihasználva parancsolgatni. De Apa ragaszkodott hozzá, hogy leglább 20-an menjünk. Kidolgztuk már a repülőn a stratégiát, most csak alkalmaznunk kellett. Nem számítottam nagy túlerőre. Csupán beszélni akartam, nem akartam harcolni, soha sem lelkesedtem érte. 

Amikor odaértünk a mezőre ahol már vártak minket. Meglepődtem kit látok a másik oldalon.

- Riley? Mégis mit keresel itt? – egyszerűen nem tudok másképp fogalmazni a leesett az állam a meglepetéstől. Nem tudtam mire vélni, talán nem viselte jól hogy visszautasítottam.

- Hát tudod Bella,  te akartál megölni. Nem tudom ki volt az a lány. De kit érdekel? Tudod nem bánnám ha megöllek téged, utána Ő lenne a következő. – fenyegetőzött. Ezt nem tűrhettem el, hogy őt becsmérlik. Az én édes kicsikémet. 

Ezt nem bírtam ki, neki indultam egyenesen Riley felé. Egyenesen a nyakára összpontosítottam. Nem hagyhattam hogy egyrészt az egyik Volturi tagot becsméreljen, másrészt az én egyetlenemet. Nem akartam gyilkolni nem azért jöttem, de a vörös köd egyszerűen elöntötte az agyam. Nem bírtam kontrolálni magam. Nem csak én gondoltam így, Riley is megindult…