1. Fejezet!

 Bree23!

Üdv minálunk! :D Szeretettel üdvözlünk minden kedves látogatót, ki erre téved. Meghoztuk az első fejezetet, ami kicsit rövidke lett, de ez van... Nem tudjuk hogy milyen időközönként lesz friss, de megpróbálunk sietni. A kép fölött azt a nevet fogjátok látni, hogy melyikünk írta a fejezetet, ami közös is lehet... (: Remélem tetszeni fog... Az elején elhisszük hogy aggódni fogtok, de mit vártok tőlünk? xĐ Puszíí, és kommenteket kérünk!

Visszaemlékezés!

Már minden tízen öt éve történt, de ugyanolyan kristálytisztán látok mindent, mintha csak tegnap lett volna. Láttam, és éreztem mindent. Dobogó szívem, és izgalomtól nedves tenyerem biztosított róla hogy élek, de mégis a mennyországban éreztem magam.

Ahogy erőfeszítés nélkül letérdel elém –a kezében tartott nyitott ékszerdobozkával- majd az észveszejtő féloldalas mosolyának kíséretében felteszi életem legszebb kérdését.

-         Mami –nyitott be Renesmee a szobámba, félbeszakítva ezzel emlékeim sorozatát.

-         Szia kicsim. Mond csak –sétáltam elé majd a karjaimba kaptam. Még mindig csak öt évesnek látszik. Nagyon lassan nő, de őszintén megmondom örülök is neki.

-         A nagypapi hív –karolta át apró kezeivel a nyakamat.

-         Rendben. Akkor megyek is. Itt maradsz? –kérdeztem, miközben apró lábaira állítottam. Válaszként csak bólintott, majd búcsúzóul egy puszit nyomott arcomra, és belehuppant a fotelbe.

Lassan bandukoltam a folyosón, és ismét felidéztem az egyik emberi életemből származó emléket. Az első közös „igazi” éjszakánk Edwarddal.  Megígértem neki, hogy ha megteszi, akkor vehet nekem méregdrága ajándékokat, meg minden. Én pedig csak ezt az egyet kértem.

Először vonakodva eltolt magától, de végül haszontalan makacs természetem győzött.

-         Áá Isabella –egyedül ő szólít a teljes nevemen.  Az én –távolról- kőkemény apám.

-         Szia –köszöntem kedvesen, majd leültem a saját székembe.

-         Csak azért hívtalak, mert… a kémeim jelentése szerint, a Románok egy hét múlva támadást intéznek –nézett rám, majd sóhajtott egyet.

-         Nyugi, segítek. De ha Renesmee-nek egy hajszála is meggörbül… - néztem rá szúrósan, mire mosolyogva maga elé emelte kezeit.

-         Nem fog –biztosított a jövőről. Honnan tudja? És mi ez a nagy jókedv? Összeszűkült szemekkel mértem végig a termet, és elképedve tapasztaltam, hogy mindenki arcán egy levakarhatatlan mosoly helyezkedett.

Fejcsóválva léptem ki a nagyteremből, és siettem izgő-mozgó kislányomhoz.  A kanapé támláján szaladgált lábujjhegyen, rám pedig a szív infarktus jött.

-         Jössz le onnan? –kérdeztem a kellőnél hangosabban.

-         Ááá! –ijedezett az én szemem fénye, és a karjaimba zuhant.

-         És mi van, ha nem kaplak el? –kérdeztem megrovóan, mire elszégyellve magát, arcocskáját a vállam alatti gödröcskébe fúrta.

-         Ne haragudj –motyogta halkan, és apró kezét a nyakamhoz érintette.

Gondolatai arról árulkodtak, hogy mennyire is szeret engem, mire meghatottan rá néztem.

-         Én is szeretlek kicsim, és mindörökre szeretni is foglak –simítottam végig arcocskáján.

Renesmee arcát fürkésztem, de már csak az édesen szunyókáló, csukott szemű kislányt véltem felfedezni, ki a pillangókkal együtt repül az álmok világában.